[ Pobierz całość w formacie PDF ]
nyilvánvalóra.
- Igen. HátradQlt a székében, és lesimította a szoknyáját. Egy ideges szokás. Felhívtam a
barátait, akikkel szórakozni készült, de nem voltak hajlandóak hozzám szólni a telefonban,
ezért személyesen mentem a legjobb barátnQjének a házához, és vele beszéltem. Ismét
lesimította a szoknyáját, a kezével úgy érintette meg a térdét, mintha a harisnyája különleges
figyelmet igényelne; nekem úgy tqnt minden teljesen rendben van a ruhájával. Hamis
személyigazolványokat szereztek, ami szerint mindketten elmúltak huszonegy évesek. Már
hetek óta vámpírbárokba jártak.
Ms. MacKenzie lenézett az ölébe, kezeit szorosan összekulcsolta.
- A lányomnak csontrákja van. JövQ héten térdtQl lefelé amputálni fogják a bal lábát, hogy
megmentsék az életét. De ezen a héten a másik lábában is olyan fájdalmak jelentkeztek, mint
amivel ez az egész kezdQdött.
Ekkor felnézett. Könnyekre számítottam, de a szeme teljesen üres volt, nem csak a könnyek
hiányoztak belQle, hanem minden. Mintha a borzalom és az iszonyat mostanra már teljesen
kimerítette volna.
- Sajnálom mindkettQjüket, Ms. MacKenzie.
Megrázta a fejét.
- Engem ne sajnáljon. A lányom tizenhét éves, gyönyörq, intelligens, tisztelettudó és végül:
jövQ héten el fogja veszíteni az egyik lábát. Jelenleg mankót kell, hogy használjon. A barátai
összeadták a pénzt, és közösen vettek neki egy lenyqgözQ fekete fából készült goth stílusú
mankót ezüst koponyával a tetején. Szereti azt a mankót, de ha valakinek egyáltalán nincs
lába, akkor mankót sem tud használni.
Volt idQ, amikor úgy gondoltam, vámpírnak lenni rosszabb, mint halottnak, de már nem
voltam ebben olyan biztos. Ki vagyok én, hogy az elsQ követ vethessem bárkire is?
- Ha vámpírrá válik, nem fogja elveszíteni a lábát.
- De el fogja veszíteni a lelkét.
Meg se próbáltam ezzel vitába szállni. Nem voltam benne biztos, hogy a vámpíroknak van-e
lelkük vagy sem, egyszerqen fogalmam sem volt róla. Ismertem jó vámpírokat és rosszakat is,
124
ahogyan emberek közt is ismertem jókat és rosszakat egyaránt, de egy valami igaz volt& A
vámpíroknak emberekbQl kellett táplálkozniuk, hogy tovább élhessenek; nem számít mit látni
a mozikban, az állatvér nem megfelelQ számukra. Nincs mit szépíteni a dolgokon, a kajájuk
vagyunk. Hangosan csak annyit mondtam:
- A lánya tizenhét éves, Ms. MacKenzie. Szerintem egyenlQre Qt jobban érdekli a lába, mint
a lelke.
A velem szemben ülQ nQ bólintott, talán túlságosan is gyorsan.
- És ez csakis az én hibám.
Sóhajtottam. Annyira nem akartam ebbe belekeveredni, de elhittem, hogy Ms. MacKenzie
pontosan azt fogja tenni, amit ígért. A lány miatt kevésbé aggódtam, mint a vámpír miatt, aki
segíteni akar neki. Amy még nem nagykorú, ami azt jelentett, hogy ha vámpírrá teszik, akkor
az automatikus halálos ítéletet jelent a vámpír számára. Emberek esetén a halálos ítélet
rendszerint életfogytiglani börtönt jelent, de egy vérszívó számára napokon, legfeljebb
heteken belüli tényleges halált jelent. Néhány civil jogi szervezet folyton panaszkodik, hogy a
vámpírok tárgyalásai túl gyorsak ahhoz, hogy igazságosak legyenek. Egy nap talán a
LegfelsQbb Bíróság visszavon majd néhány ítéletet, de ettQl a vámpír nem fog újra életre
kelni. Nincs visszaút a halálból még egy vérszívó számára sem, ha már megkarózták,
lefejezték, kivágták a szívét, a teste minden részét elégették, és a hamvakat folyóvizekbe
szórták haleledel gyanánt.
- Ez a barátnQ tudja, hogyan néz ki a vámpír, vagy hogy mi a neve?
Megrázta a fejét.
- Barbara azt mondja, ez Amy dolga, az Q választása. Ms. MacKenzie ismét a fejét rázta.
Pedig nem. Addig nem, amíg tizennyolc nem lesz.
Részben egyet értettem Barbarával, de én nem voltam anya. Ha az lettem volna, talán
másként gondolkodnék.
- Tehát nem tudja, hogy a vámpír nQ vagy férfi-e.
- Férfi. Válaszolta határozottan. Túl határozottan.
- Amy barátnQje monda, hogy férfi vámpírról van szó?
Ms. MacKenzie túl gyorsan és túl elszántan rázta a fejét.
- Amy soha nem engedné, hogy egy másik lány tegye ezt vele, fQleg nem& nem ott lent.
Kezdtem határozottan ellenszenvesnek találni az asszonyt. Van valami az olyan
emberekben, akik elleneznek mindenféle másságot, amitQl az idegeimre mennek.
- Ha biztosra tudnám, hogy férfi vámpírról van szó, az jelentQsen szqkítené a kört.
- Biztos vagyok benne, hogy férfi. túlságosan ragaszkodott az elképzeléséhez, ami azt
jelentette, hogy egyáltalán nem volt biztos benne.
Nem forszíroztam tovább; úgysem lennék képes elbizonytalanítani.
- Beszélnem kell Barbarával, Amy barátnQjével, anélkül, hogy akár ön, akár a lány szülei
jelen lennének, azontúl el kell kezdenünk a klubok átkutatását is Amy után. Hozott róla
fényképet?
Hozott, halleluja, nem érkezett készületlenül. Egy átlagos, évkönyvbe szánt kép volt. Amy
hosszú és egyenes haja meghatározhatatlan árnyalatú barna volt, nem elég sötét ahhoz, hogy
ragyogó, meleg színq legyen, de nem is elég világos, hogy bármi másnak lehessen nevezni.
Nyílt arccal, csillogó szemmel mosolygott a képen; az egészség és ígéretes jövQ képe.
- A kép tavaly készült. Mondta az anyja, mintha magyarázatra szorulna, miért ilyen a kép.
- Nincs semmi mostani róla?
Újabb képet vett elQ a táskájából. Két nQt láttam rajta fekete ruhában szénfekete
szemfestékkel és telt, lebiggyesztett ajkakkal, amit egyikük lilára, másikuk feketére rúzsozott.
IdQbe telt, mire felismertem a jobb oldali lányban Amyt. Meghatározhatatlan-barna színq
haját laza, rendezetlen, göndör fürtökben tqzte fel a feje tetejére, így tiszta magas csontozatú
arca egy mesterkéletlen, csodálnivaló festményként ragyogott. Illett hozzá a drámai smink.
125
SzQke barátnQjének viszont egyáltalán nem volt elQnyös, nem illett se a haja, se a bQre
árnyalatához. Ez a kép sokkal mesterkéltebbnek tqnt, mint az elQzQ, mintha a fénykép
kedvéért öltöztek volna ki. Mindketten jóval idQsebbnek, drámaiabbnak, csábítóbbnak és
bájosabbnak tqntek, de ugyanakkor szinte megkülönböztethetetlenek voltak a többi majd ezer
másik goth tinédzsertQl.
Egymás mellé helyeztem a két képet, majd egyikrQl a másikra néztem.
- Mikor elment, melyik képre hasonlított?
- Nem tudom. Olyan sok goth ruhája van, hogy nem tudom megmondani, mi hiányzik
közülük. Úgy tqnt, mintha zavarban lenne emiatt, mintha igenis tudnia kellett volna.
- Jól tette Ms. MacKenzie, hogy mindkét képet elhozta; a legtöbb embernek eszébe sem
jutott volna.
Erre felnézett, és még elmosolyodnia is majdnem sikerült.
- Annyira másként néz ki attól függQen, hogy mit visel.
- Mint mi mindannyian. Mondtam.
Bólintott, nem mintha egyetértett volna, hanem puszta udvariasságból.
- A barátnQje, Barbara milyen idQs?
- Tizennyolc. Miért?
- Elküldöm hozzá a magánnyomozó ismerQsömet, hogy beszéljen vele, talán arra is rá tudja
venni Barbarát, hogy találkozzon velem valamelyik bárban.
- Barbara nem fogja megmondani, hogy hívták, vagy hogy nézett ki, ami Amyt& -
Képtelen volt befejezni a mondatot.
- Az ismerQsöm rendkívül meggyQzQ tud lenni, de ha úgy gondolja, hogy Barbara problémát
jelenthet, esetleg tudok keríteni valakit, aki segíthetne.
- Nagyon makacs, akárcsak az én Amym.
Bólintottam, majd a telefon után nyúltam. A magánnyomozó barátnQmet, Veronica
(Ronnie) Sims-et hívtam elQször. Ms. MacKenzie megadta Barbara címét, amit telefonon
továbbítottam Ronnie-nak. Megígérte, hogy megcsipogtat, ha hírei lesznek, vagy ha
megérkezett a szórakozó negyedbe.
KövetkezQnek Zerbrowskit hívtam. Igazság szerint rendQrnyomozóként nem volt oka
belekeveredni ebbe az egészbe, de két gyermek apja volt, azontúl nem igazán kedvelte a
szörnyeket, és ráadásul még barátok is voltunk. Éppen szolgálatban volt. A Regionális
Természetfeletti Esetek Kirendeltségéhez tartozott, így gyakran dolgozott esténként.
[ Pobierz całość w formacie PDF ]